2016. május 8., vasárnap

Bejelentés

Sziasztok. Nem szeretnék köntörfalazni. Bezárom a blogot. Sajnálom, de nem szeretném tovább folytatni. További jó blogolást és sok szerencsét az év végéhez.

2016. május 2., hétfő

Díj #2

Sziasztok. Nagyon sajnálom, de nem tudom mikor lesz legközelebb novellás bejedzés. Ihlet hiányban szenvedek, szinte túlságosan is. Mindenesetre köszönöm a díjat Christina Prichardnak, hogy gondolt rám. :D Rettenetesen hálás vagyok. 
1. Köszönd meg a díjat, és tedd ki, hogy kitől kaptad!  √ 


Szabályok:
2. Olvasd el annak a blogját, akitől a díjat kaptad!  √ 
3. Írj 12 dolgot az illető blogjáról!  √ 
4. Írj 12 dolgot a saját blogodról!  √ 
5. Válaszolj, a 12 kérdésre!  √ 
6. Tegyél fel 12 kérdést!  √ 
7.  Kommentelj annak a blogján egy bejegyzéshez, akitől kaptad, hiszen mindenkinek jól esik a visszajelzés. Ez lehet kritika, vélemény, a lényeg, hogy építő jellegű legyen!√ 
8. Cseréljetek linket! √ 
9. Küld tovább 12 embernek a díjat!  √ 
10. Tedd ki a plecsnit jól látható helyre, úgy, hogy az én blogomra vezessen! √

Írj 12 dolgot az illető blogjáról:

1. A blog címe 50 dolog, amit nem tondtam el. Nem csak azért raktam pontot, mert a mondatnak vége volt, hanem, mert a címben is pont volt. 
2. Csak a prológust olvastam el, mivel más még nincs a blogon. :'(
3.  VÉGRE! VÉGRE NEM EGY FF!!
4. Szép design-je van.
5. Imádom a fejlécen szereplő " Kedves Michael " felirat betűtípusát. 
6. Az író stílusa szerintem lenyűgöző.
7. Nemrég nyitott meg. ( Ápril. 30.) 
8. Sok szerencsét hozzá, mert nagyon tetszik a történet. 
9. Csak a prológus van fent......
10. 10 rendszeres olvasóval büszkélkedhet.
11. Többet nem tudok.

Írj 12 dolgot a saját blogodról:

1. Inkább nem. Úgysem kíváncsi rá senki. :D

Válaszolj, a 12 kérdésre:

1. Miért kezdtél el írni?
Már nem tudom. 
2. Melyik szereplőd szereted a legjobban?
Fog sincs. 
3. Mi motivál?
Az, hogy szeretek írni. 
4. Van blogger példaképed?
Nem.
5. Ha igen, ki?
Nincs.
6. Szüleid, barátaid, rokonaid tudják, hogy írsz?
Igen.
7. Szeretnéd a későbbiekben kiadni valamelyik történeted?
Nem.
8. Mit gondolsz, ha egy más ember lennél olvasnád a saját blogod?
Nem.
9. Szoktál zenét hallgatni írás közben?
Igen.
10. Volt már olyan, hogy abba akartad hagyni az írást?
Nem.
11. Ha igen, miért?
Nem volt. 
12. Van valami komolyabb célod az írással? 
Nincs. 

Kérdések: 
Nincs kedvem.

Küld tovább a díjat:

2016. április 26., kedd

Emlékdoboz

Gomen=Sajnálom, bocsánat

Újra itt vagyok. Hónapok óta először vagyok a régi családi házunkban. Kívülről sokkal ridegebb mióta apa és anya temetését megtartottuk, de az emlékek, amik ide kötnek, s tehetnek arról, hogy eljöttem, meleg érzést adnak a zord, hatalmas falaknak. A ház maga nem óriási, de hármunknak pont elég volt. Két, viszonylag nagy szoba, egy kis előtér, fürdő, és persze a konyha. Egy éve lakatlan, mégsem tudom magam rávenni a  költözésre, arra pedig semmiképp, hogy eladjam. A napok, amiket a szüleimmel itt töltöttem, olyan nyugodtak és üdék, hogy képtelen lennék lecserélni őket. Néhanapján vissza-vissza jövök ide, s körbejárok minden sarkot, hisz tengernyi kisebbnél-kisebb foszlányt magában hord ez a hely, ahol életem nagy részét letöltöttem. 


Ha a szobámba bepillantok, rögvest vigyor szökik az arcomra, akárcsak akkor amikor kijött a kedvenc sorozatom új része, vagy anyával kibékültünk a veszekedés után, apa megtanította a gitározás rejtelmeit, beleástam magam a könyvek gyönyörű világába, és még sok, szívhez szóló pislantást követően. Ha a konyhába tekintek, csakúgy ömlenek a szebbnél-szebb momentumok a szemem előtt. Ahogy segítek anyának mosogatni, vágni, pucolni, miközben az internetet fürkészve próbálom kitalálni mivel lepjem meg apáékat, ahogyan nagy ritkán összeölünk az asztalnál, és ezenkívül számtalan, örömmel teli szempillantás. Ezek mindenkinek átlagosnak tűnhetnek, de nekem csak ezek a boldog, szemhunyásnyi szösszenetek maradtak apából és a vele töltött mindennapokból.


Rengeteg rossz is történt, leginkább apa utolsó éveiben. A ház kedves aurája kezdett sötétbe burkolózni, kezdve a mindig vidám édesanyám egyre gondterheltebbnek tűnő, hamis mosolygásával, ami egy úton jelentette azt, hogy leplezni próbálja mennyire aggódik az édesapámat sújtó ráktól, másrészt nekem nyújtott dupla fájdalmat. Láttam apa rohamait, rákötve a gépre, ahogy küzd, majd végül feladja. Anya részéről pedig a folyton jelenlévő szomorúságot észleltem. Mindkettőjük arca ugyanolyan ráncos volt, mint a betegség észlelése előtt, de utána egyre inkább éreztem rajtuk keresztül az idő súlyát, pedig elég fiatal voltam ahhoz, hogy ne érdekeljen. Elszenvedtünk két évet, azért amiről egyikőnk se tehet. Miután apa meghalt, lelkileg rongyokká váltunk anyával, aki már nem bírta tovább. Három héttel a temetés után megint a temetőben kötöttem ki, apa, és most már anya képével ellátott, gyönyörű virágokkal díszített sírkő mellett. Most is érzem azt a tömérdek rózsa illatát, ami átjárt az orrom és enyhén már idegesítette is. Fájdalmas, mégis üde mindezekre gondolni. Egyszerre mosolygásra és sírásra késztet ez a ház, ami nekem inkább a problémamentes emlékeim dobozkája.


Kiindultam a házból, és, amint megtöröltem a könnyben ázó szemeimet, valaki megszólított. 

Aya!    Balra fordultam, " Ki lehet az? " gondolattal a fejemben.
Hirose! Hány éve is annak, hogy utoljára találkoztunk?    Hirose egy gyerekkori ismerősöm, aki nyolc éves korunkban beköltözött a belvárosba, mert az anyja egyedül nevelte őt és a nagymamája megbetegedett, ezért odamentek, hogy segíthessenek neki. Akkoriban jó barátok voltunk, rengeteget beszélgettünk. Sokat változott azóta, de az arca ugyanolyan gyerekes maradt. 
Megnyúlt, a haja máshogy áll, sőt, még a hangja is mélyebb lett. Egyedül a mosolya és a másfajta színben szikrázó szempárja azok, amik megmaradtak. Az egyik sötétkék, míg a másik sötétbarna, ami elég fura összeállítás, de épp azért szép, mert szokatlan. A fejhallgató most is nála van, amit anno nekiadtam. Be kell valljam jól esik látni egy ismerőst  – Csomót változtál! Ha nem lennének ilyenek a szemeid fel sem ismernélek.

Ez fájt! Én egyből észrevettem, hogy te vagy az – kicsit dühösnek tűnt, de azonnal el is mosolyodott, majd, amint befejezte a mondandóját, gúnyosan kinyújtotta a nyelvét. Nevettem egy jót.

Veled ellentétben én nem alakultam teljesen át – mihelyst ezt mondtam én is kinyújtottam a nyelvem és derültünk egy keveset. Az előbbi nyomott hangulatot egy vidám váltotta fel, ami meglehetősen pihentető – Még nem romlott el az a fejhallgató?
Nem, aminek nagyon örülök mindketten mosolyogtunk, szinte el is felejtettük, hogy éve óta nem találkoztunk. Mintha visszamentünk volna az időben. Abba a szép és nyugalmas időszakba, amikor még nem volt gond az életemben Amúgy... Azóta nem költöztetek el? kérdezte, miközben, mintha csillogott volna a szeme, bár szerintem csak hallucináltam, hisz, már kiskorunkban is folyton fénylett körülötte minden.
–       De igen, miért? arca hirtelen csalódottságot kezdett tükrözni, ami egyszerre szorította össze a szívemet és váratlanul gyönyörködtető látványt nyújtott.
Visszaköltözünk, és most, hogy találkoztunk, reménykedtem abban, hogy nem mentetek el. Egyébként hogyhogy továbbálltatok? érdeklődött.
Csak én költöztem el miközben eme szavakat formálta a szám sírtam. Nem tudtam mit kellene mondanom, mert a bánat egyfolytában magába markolt, bármennyire is próbáltam leplezni mások előtt a hiányukat. Az istenit! Csak tizenkét éves vagyok!

Ezt hogy érted? Történt valami? Miért sírsz? – Hirosén látszott, hogy aggódik miattam. Rendkívül boldoggá tett vele.

Tudod... Miután elmentél, rá két évre, apa rákos lett, és egy éven keresztül küzdött ellene. Miután meghalt, három héttel később anya is odaveszett. Most anya testvérénél lakok, Budapesten Hirose szeme kitágult, a szája pedig egy ideig tátva maradt, majd egész arcát megbánás övezte. Láttam rajta, hogy sajnálja amiért felhozta a témát, de nem tehet semmiről. Túl kell valahogy tegyem magam a múlton, és ez csak úgy fog menni, ha képes vagyok könnyek nélkül mesélni anyáékról.
Gomen csak ennyit mondott, lehajtott fejjel. Én csak nevettem, nem bírtam a légkört körülöttünk. Soha többet nem szeretnék fájdalommal gondolni a szüleimre. Szerettek engem, én is őket, nincs miért siránkoznom. Ugyan hamar elvesztettem őket, de a velük töltött idő teljes volt.

A fölöttünk lévő mesésen kék égbolt fehér felhőkkel játszadozott, néhol pedig egy-egy napsugár szűrődött ki. Kellemes, tavaszi szél fújt rajtunk át, új kezdetet, és elhatározást adva az életemnek.

2016. április 15., péntek

Díj #1

Sziasztok. Ezt a díjat már elég régen kaptam, remélem, akitől kaptam ( Lily ) nem haragszik meg, mert csak most töltöm ki. Tőle már kaptam egy díjat, amiért - és ezért is - nagyon hálás vagyok.










Szabályok:


1. Köszönd meg a díj
at, és tedd ki, hogy kitől kaptad!

2. Olvasd el annak a blogját, akitől a díjat kaptad!
3. Írj 12 dolgot az illető blogjáról!
4. Írj 12 dolgot a saját blogodról!
5. Válaszolj a 12 kérdésre!
6. Tegyél fel 12 kérdést!
7. Kommentelj annak a blogján, akitől kaptad, hiszen mindenkinek jól esik a visszajelzés. Ez lehet kritika, vélemény, a lényeg, hogy építő jellegű legyen!
8. Küldd tovább 12 embernek a díjat!

12 dolog Lily blogjáról, amit ide kattintva nézhettek meg:


1. A blog címe I Live For You Babe

2. Mint a címben is látszik, ez egy Niall Horan központú fanfiction.
3. A blog eddig 2 díjat kapott.
4. A designja véleményem szerint nagyon szép.
5. A blogon 3 olvasó "uralkodik". :D
6. A blognak ha jól számoltam 24 cseréje van.
7. A főszereplő lányt Lanának hívják.
8. Lana karaktere nem tudom ki, szóval kérem hozzászólásban, hogy hívják.
9. A lány éppen rákkal küszködik.
10. Szeretem a történetet.
11. Eddig 3 fejezet olvasható.
12. A fejezetek igényesen megírtak, tartalmasak, hosszúak.

12 dolog a saját blogomról:


1. Nem kösz. :)


Kérdések:


1. Mi ihlet a blogolásban?

Minden. :D Még egy szöcske is tud.
2. Szoktál zenét hallgatni írás közben?
Csak úgy írok. :3
3. Kedvenc idézeted?
" Mindig erősnek lenni azért igazán rossz, mert senki nem kérdezi meg, hogy valójában jól vagy-e. "
4. Kedvenc filmed/sorozatod?
Sok van. :D Leginkább a gonosz álarca sorozat. :)
5. Milyen zenei stílust szeretsz legjobban?
Japán ezerrel.
6. Blogot vagy könyvet olvasol szívesebben?
Blogot.
7. Hova költöznél legszívesebben?
Tokyoba.
8. Kedvenc könyved? Miért?
Duncan Shelley: A félelem íze: Paktum trilógia I
9. Melyik szakma érdekel a legjobban?
Fog sincs.
10. Ki írta az első megjegyzést a blogodhoz, és mi volt az?
Nem írtak. :D
11. Mit gondolsz a blogolásról?
Mindenkinek kellene.
12. Mi a legnagyobb álmod?
Eljutni Japánba. :)

Kérdéseim:

1. Én ezt már teljesen unom... Te? Ugye nem vagyok egyedül!!!! :'(

Akiknek küldöm:


1. Kritikák Kezdtőtől Kezdőknek

2. Mar, mint a kígyóméreg
3. Dream Design 

2016. április 13., szerda

Túlzott hűség

Ígéret átírva
Úgy hat éve történhetett mindez. A szüleim egyfolytában azzal tömték a fejemet, hogy rajzoljak. Én magam sem tudom miért tették ezt, de engedelmeskedtem nekik, akár egy jó gyerektől várható. Folyton a szobámnak nevezett börtönben kellett lennem, társaim az íróasztalom, rózsaszín tolltartóm, s velem egymagasságú macim voltak. Ők segítettek átvészelni a napokat. Minden héten eljött az egyik szobalány, közölve édesapám és édesanyám kérését. Naponta papírra kellett vetnem legalább egy alkotást, más szóval hét képet mire érkezett. Leginkább boldog kisgyerekeket firkáltam nap, mint nap, míg váratlanul az anyám jelent meg a szolgáló helyett.

El sem tudom mondani mennyire örültem neki, azonban hamar eltűntek a szép gondolataim. Azt mondta ne játszadozzak, művésznek kell majd lennem, amihez komolyabban kell ezt vennem. Oly sok idő után újra láttam, nem érdekelt, hogy bezárt ide, mint egy rabszolgát, mégis... Semmibe vett, úgy kezelt mintha robot lennék, érzelmek nélkül, akinek nyugodtan parancsolhat, következménytelenül. Én pedig felismertem a tényt; engedelmeskednem kell. Folyton követtem a " tanácsait ", akárcsak egy kutya a gazdát. Teltek a hónapok, amíg eltelt majdnem három év. Addigra kilencedig életévemet is betöltöttem. A királynő, aki számomra időtlen-idők óta inkább ördög, mintsem anya, bejelentette a király halálát. Kis híján sokkot kaptam, mégsem állt meg az élet. A nő, aki egymaga megtestesített számosfajta kínt, előállt azzal a paranccsal, hogy a pincéből előhozva mutassák meg mi járt szinte teljes három esztendőn átívelve kobakomban. Irdatlan mennyiségben kiabáltak velem, hogy ne azt rajzoljam ami épp eszembe jut, mégsem voltam rá képes soha.


Társaság nem lévén a ceruza és a lap maradt. Végigpillantottam minden egyes fekete-fehér borította, kémény falapon, ezután vettem csak tudomásul, hogy a kezdeti vigyorgó arcok fákká, fűvé, házzá, tájképekké, végül, nyolc éves koromtól síró, komor, dühös arckifejezésekkel teli embereket alakítottak meg. Valamiért fülig ért a szám ezeket nézve. Pontosan elmondták három éven át ívelő élményeimet. A kiindulóponttól kezdve mindent. Kicsiként úgy véltem jobb kedvre derítem a többieket ha azt látják ezeken a vonalakon át: jól vagyok. Pontosan emlékszem arra a hét éves koromat megközelítő napra, mikor is elegem lett a jópofából. " Újat akarok mutatni. Önmagam miatt! " Körülbelül ezek a szavak lehettek bennem, de ezzel csak lepleztem az igazságot, mostanra elhiszem. A fele így-úgy még igaz is volt. A gond a második mondattal van. Egyszerűen elfogadtam mi is vagyok mások számára, elfogadtam, kizárólag eszköz vagyok, akinek ideje kedvére tennie vezetőjének. Szó sem esett magamról, illetve igen, hisz én törődtem bele az egészbe. 


Az idő telt, visszaálltunk a régi kerékvágásba. Szinte semmi sem változott számomra; alig beszéltem az édesapámmal, sőt, azt a szót is évekkel ezelőtt mondtam csak ki, hogy "apa ". Szimplán nem éreztem a hiányát. Pár héttel később szokásommá vált nézegetni két méter magasságú ablakomon át az udvart. Elegem lett a fák, a táj bámulásából, közben viszont nem akartam kimenni. Teljesíteni akartam, hogy elismerjenek. Azt kívántam bárcsak megbecsülne az akinek a vére vagyok. Saját magamat sem értettem. Kalandot akartam, mégsem mertem érte semmit tenni, másfelől megfelelni, túladni magamon. Mire észrevettem kötődtem a palotához, a szobához, a rajzoláshoz, de képtelen voltam elfogadni. Úgy éreztem lépnem kell, különben belenyugszok, onnan pedig nincs kiút. Vagy kijutok, vagy amíg meg nem hal a trónon ülő egyén, itt ülök, azon gondolkozva milyen rég voltam a kastély falain kívül. Döntésképtelen voltam.


Feltűnt Alfonz, aki idővel helyettesítette a barátaimat. A cselédet valamiért soha többet nem láttam, s jött Alfonz. Az igazi nevéről  –  mert nem így hívták  –  nincs erőm beszélni. Kiskoromban egymást a kedvenc mesénk főszereplőinek nevén hívtuk. Számára Edward voltam. Tovább nem bírom elmondani, túlságosan is emlékeztet valamire, amit bárcsak elfelejtethetnék. Mikor nem a lapokért jött, akkor sem vesztettük el egymás tekintetét. A függönyön és üvegen keresztül figyeltem hogyan söprögeti az udvart, szemléltem sötétbarna szemét, mely elvarázsolt. Beleszerettem. Ezt így, most már " könnyen " kijelentem, de akkor egészen tizenegy éves koromig értetlen voltam e érzelem terén. Furcsa, hiszen alig pár év különbség volt köztünk, és már dolgozott is. Nehéz élete ellenére egyfolytában pozitívan cselekedett.


Mikor tizenegy éves voltam megtudtam ki Alfonz anyja és apja. Az akinek a rabszolgájaként éltem megcsalta évekkel ezelőtt édesapámat, akit mai napig képes vagyok " apa " néven illetni. Alfonz a törvénytelen örökös volt, aminek hatására a nép felháborodott, s azon kaptam magam, hogy tervezgetjük a megszökést. Igen. Féltünk, hogy Alfonz meghal, ezért elakartunk menekülni. Vagyis... akart. Ez sem jó megfogalmazás. Én is akartam, részben. A hűség, mint a királynő gyermeke sajnos beleivódott az elmémbe. Természetellenes eszme volt számomra cserbenhagyni őt. Az egyik félt pedig elkellet engednem. Alfonz volt az. Hagytam, hogy megöljek azt akit szerettem. Csak a halála után döbbentem erre rá, pont mikor már késő volt. Ezután is csak rajzoltam, megállás nélkül.


A szemem elmondta, hogy furdal a lelkiismeret, a lapokon meglátszott, hogy elkezdett remegni a kezem, a macim – ami már az évek során fele akkora se lett, mint én – egy árnyalattal sötétebb lett számomra. Zsebkendővel volt tele a szemeteskukám a szoba sarkában. Soha többet nem néztem ki az ablakon, nem akartam többé kimenni. Belenyugodtam. Túlzottan hűséges voltam, vagyok azzal, aki meg sem érdemelné. Nem vágyok semmire, csak, hogy újra láthassam Alfonzt. Én! Én kívánok ilyesmit, aki hagyta meghalni a szerelmét, a bajtársát! Egy mocskos lélekkel rendelkező ember  –  ha lehet embernek titulálni  –  akarja látni a mosolyod és hallani hangod.


Az eredeti novellát itt találjátok: http://gondolatok2016.blogspot.hu/2016/03/igeret.html

2016. március 22., kedd

Hópelyhek

Hullottak a hópelyhek, mintha dézsából öntötték volna. A körülöttem lévők össze-vissza formálgatták, majd hóemberszerűség lett belőle. Egyedül én ültem az egykor gyönyörű jacaranda alatt. Figyeltem, milyennek is kellene lennem. Felálltam és kezeimet kitartva vártam a jégre. Azt akartam szálljon rá, mégis, ha oda is esett, azonnal elolvadt. Csalódottan visszacammogtam a teljesen hófedte padhoz. Látván, minden csurom víz, fekete kabátomat kímélve megkérdeztem a tanárt felmehetek-e a terembe. Rábólintott, én pedig sebes léptekkel másztam fel három emeletet. Senki sem volt az osztályteremben, szerencsére. Elővettem a kulcsom, hogy kinyissam szekrényem. A sok tankönyv tetején ott virított okostelefonom. Az alap fehér, a tokom zöld. Amint kezembe vettem be sem kapcsoltam, inkább bámultam a képernyőjét, mégse értettem mit szeretnek ezen a készüléken mások. 

Ebben a világban tényleg semmi keresnivalóm. Úgy három évszázad óta lehetett, hogy a hó, mint legjobb barátom egyszer csak cserbenhagyott. Fogalmam sincs miért... Sosem árultam el csak úgy, nem úgy, mint Ő engem. Már csak pár hónap kellett, hogy szüleim helyébe léphessek a trónon, akárcsak akkoriban az édesanyám. Én lettem volna a hókirálynő, s minden folyadékot magamnak tudhattam volna. Ismeretlen okból, magyarázat nélkül tűnt el az életemből cimborám. Minden létező lény felháborodott és azt követelték keressem meg. Kiderült, ezt, a Föld nevezetű helyet szemelte ki lakhelyének. Eljöttem hát ide, azonban csak bizonyos időközönként jön elő, akkor is különböző mennyiségben. Kértem, jöjjön velem haza, de szótlanná vált. Semmiképp sem akart megszólalni, bárhogy kérleltem, esedeztem. Hallgatott, hallgat, mint a sír. Ebből az emberek nem vettek észre semmit, azonfelül, ahogy telt az idő, teljesen beolvadtam a környezetembe. Eltűntek a jégszárnyaim, hajam átlátszóból barnává alakult, hófehér bőröm, szemem, mindenem átlagos lett, mindössze az eszem maradt meg. Így nem kellett tovább átlátszó falat emelnem folyton magam köré, ami egyszerre volt megkönnyebbülés, másrészt észrevettem az idő műlását. Túlságosan sok évet töltöttem itt, szinte megszoktam.


Hát ez történt velem és az egyoldalú barátságommal. Teljesen elszigetelődött előlem. Ugyanúgy kezel akárcsak mást. Azóta képtelen vagyok bárkiben is megbízni. Réges-rég óta próbálom feladtam a szép gondolatot, miszerint egyszer visszajön hozzám. Hitegetem magam, amíg csak tudom, de belül érzem, hogy reménytelenül...

2016. március 15., kedd

Beleőrülve a tudatlanságba

Funaki = Japán vezetéknév Arata, Kazuyuki = Japán fiú név Rin = Japán lány név Hajamon lágyan átfújt a hideg, tavaszi szellő miközben vérben ázott kezeimet szemeim elé húztam. Lemészároltam egyetlen éj leforgása alatt Funakit, rokonait, és összes családtagját. – Mindet megtettem, utasításod szerint. Még a legjobb barátnőm famíliáját is megöltem! Engedd el Aratát! – mondtam elégedetlenül, majd mérgesen. – Rendben Rin. El sem tudom képzelni, hogy képes voltál harminc emberrel végezni, csak a szerelmedért. Bárcsak ne lennél ennyire makacs... Talán még kedvelnélek is, hisz bármit megteszel érte. Szerencsés alak – Úgy tűnt zokon vette, mégis, ajkain halvány mosolyt fedeztem fel. – Ne beszélj össze-vissza badarságokat! – Na igen... Elfeledkeztem a nagy szádról – Nevetett fel jóízűen – Gyere utánam. Arata biztosan meghal az unalomban nélküled – Szívem szerint lekevernék neki egy pofont, de akkor száz százalék, hogy nem adná elő.

***
Itt is volnánk. De aztán nehogy megijedj nekem – mondta elégedetten. Lehet elfeledkeztem valamiről, vagy csak egyszerűen nehéz felfogású vagyok, mégsem értem, mitől kéne megrémülnöm. Mindenesetre ennek nincs jelentősége. A kérdés az: miért vagyunk egy sikátorban? Gondolom a sötét oldal felé lesz Arata. El sem hiszem, hogy oly sok sínylődés után ismét láthatom. Hány hónap telt már el a azóta?
Egy átlagos, tízes éveiben járó lányt alkottam meg. Szép életem volt: szerető szülők vettek körül, nem sok, de voltak barátaim, közöttük is Funaki volt a legjobb barátnőm, rám is hatott a serdülőkor, ami szerelmet adott. Szerencsére őszinte személyiség voltam én, és a kiszemelt személy is. Rövid időn belül – persze pár bakival, félreérthető szituációkkal telve – bevallottuk egymásnak féltve őrzött érzéseinket. Telt, múlt az idő – ami igazból sok sem volt, de mellette még kevésnek is tűnt –, míg elérkezett a nap, mely minden szépet az életemben sötétbe burkolt. Egyszer csak eltűnt, én pedig lassan összeomlottam a tudatlanságban. Ekkor tűnt fel Kazuyuki a színen. Azt mondta, Ő vitte el Aratát, ezért teljesítenem kell minden parancsát, ha újra látni akarom. Addigra réges-rég megtörtem, s belementem ebbe a " játékba " ... Most, hogy itt állok, örülök ugyan, de akkoriban rengeteget sírtam. Meg akartam futamodni, mégsem tudtam megtenni. Rengeteg lelket küldtem át a túlvilágra, köztük olyanokat is, akiket ismertem. Mindegyik gyilkosság előtt mondogattam magamban, kiért is vagyok itt, és utána őrülten zokogtam. Az elején. Csak később vettem észre: rezzenéstelen arccal képes voltam megölni a saját tanárom. Onnantól kezdve beláttam, már nincs se visszaút, sem lelkiismeretem. Mindössze a cél lebegett előttem, ezek az emberölések pusztán lépcsőfokok az emeletre, ahol Arata vár. Így gondoltam, sőt, gondolom. Azóta sem tudtam meg miért tette ezt Kazuyuki. Végül csak-csak eljutottam ide. Egy lépés választ el kedvesemtől. – M-Mi ez? – Meglepődtem a látványon. A sötétségben csak a lámpa nyújtott fényt, ami mellettem állt. Képtelen lennék azt mondani mellettünk. – E-Ez egy holttest! – Először komolyan azt gondoltam: életben hagyom ezt a fickót. Gondoltam. Ám látva, milyen könnyűszerrel lemészároltad az ismerőseidet, úgy véltem, ennél többet érdemelsz. Beszélhetsz még Aratával, csak éppen máshol. Már ha a menybe jutsz ezek után – mondta. Rettegnem kellene, igaz? Nincs erőm, vagy inkább nincs akaratom menekülni. Halott... Halott... HALOTT! Miért éljek ezentúl? Kiért? A barátaim ki tudja hol vannak, a családom értéktelen... Semmit sem tudok elképzelni, ami ehhez a világhoz kötne. – Viszlát. Esetleg a pokolban láss vendégedként szerelmem – Elővette kabátjából kését, majd belém szegezte. Lelkem üres volt ugyan, éreztem a fájdalmat. Égetett és egyszerre csípett e hatalmas kés. Kazuyuki arcán könnyeket pillantott meg szemem, s ezt tudhattam utolsó emlékemnek. Csak ezután vettem észre, saját véremtől lett újra piszkos kezem. Ördöghöz kerülök, ez a sorsom. *** Felkeltem, egy ismeretlen helyen. Fehér légtér vett körül, semmi más. Szemben velem Arata ékeskedett. Szótlanul figyeltük egymást, közben könnyek hullottak arcunkra. Véres tenyerem alá tette sajátját, s ettől kezdve együtt lettünk bűnösök. Elfogadott önmagamként, elismert egy emberölő szörnyeteget. A szennyet, melyet csak vérként emlegettem a földön, sohasem mostuk le magunkról. Örökké viselni fogjuk e pecsétet, az idők végezetéig. Rájöttem, sosem miatta osztogattam ítéleteket, hanem azért, mert képtelen voltam elviselni ezt a terhet. Képtelen voltam abban a tudatban élni, hogy nincs esélyem látni. Lassacskán felemésztett a vágy, hogy érinthessem arcát, halljam lélegzését. Boldog vagyok. Utolsó hallott szót életemben nem tudtam mire vélni. Szerelmem... Kazuyuki szeretett volna?

2016. március 14., hétfő

Ígéret

A tágas szoba egyetlen embert tűrt meg belsejében. Tizenkét éven át csak ült az íróasztalánál, és rajzolt. Műveiben egyre erősödő kreativitást, tehetséget lehetett felfedezni. Gyönyörű fehér bőre, akár egy porcelán, úgy tündöklött. Azonban mosolyt csak réges-rég mutatott arcán. Szeme alatt ráncok ékeskedtek, mely kihangsúlyozta lelke tükrének komorságát. Újra ablaka mellé húzta picinyke testével asztalát, mihelyst pilláival kereste a fiút, akivel már hosszú ideje kötött ígéretük homályba borult. " Egyszer... Valamikor látni foglak, s azonnal derülni fogsz. Semmiképpen sem halok meg! Esküszöm. " Frissítette megint emlékezetében utolsó szavait. Egykoron a szöveg elmondója söprögette e helyet. Ő is,  mint Andrea hercegnő, gyermeki teendőiket végezték, mikor takarítási időszak volt a palotában. Együtt nevettek, játszottak, különböző nevekkel illették egymást. A szorgos legény Alfonz szerepét töltötte be, őfelsége pedig Edwardét. Imádott meséjük főszereplői eme neveket viselték. Még itt is arra utaltak: testvérekként szerették egymást. Éppen ezért sosem emlékezett vissza igazi mivoltára. Csak Alfonz. Szükségtelen lenne észben tartania családját, testvéreit, kilétét. Egyetlen egy dolog fontos: ki volt az aki vele játszott.

" Sosem ér minden boldogan véget, még ha ártatlan csöppségek az áldozatok sem. " Hitegette magát Andrea. Mostohán kegyetlen a sors, ez igaz. Azonban lett volna mód megváltoztatni, csupán túl nehéz feladatott adott fel a végzet újjászületésért cserébe. Elszökni értelmetlen lett volna, de más választás nemrévén, ez maradt.

     –  Mindegy mit kérne isten, megtenném, ha így találkozhatnék vele, akár másodpercekre is!  –  Zokogott eszeveszetten a királylány.  –  Édesanyám... érthetetlen számomra miért tetted ezt. Édesapám halála után miként vonzódhattál éppen egy közemberhez? Alfonz... Sajnálom, mégsem vagyok képes itt hagyni a királynőt, akármennyire is elfogadhatatlan cselekedet házasságon kívüli csecsemőt világra engedni. Oly sok lélek közül... Hogyan történt mindez? A trón örököse törvénytelen egyén, ezért halál a jussa? Undorító! Ráadásul miként engedhettem meg magamnak, hogy vágynak látványodra? Szörnyű lény vagyok amiért hagytalak meghalni. Most is megvetem magam, akárcsak akkoriban. És ezektől eltekintve várom visszatérted a sírból. Bocsáss meg amiért engedtem a vágynak és szerelmes lettem.