Beleőrülve a tudatlanságba

Funaki = Japán vezetéknév Arata, Kazuyuki = Japán fiú név Rin = Japán lány név Hajamon lágyan átfújt a hideg, tavaszi szellő miközben vérben ázott kezeimet szemeim elé húztam. Lemészároltam egyetlen éj leforgása alatt Funakit, rokonait, és összes családtagját. – Mindet megtettem, utasításod szerint. Még a legjobb barátnőm famíliáját is megöltem! Engedd el Aratát! – mondtam elégedetlenül, majd mérgesen. – Rendben Rin. El sem tudom képzelni, hogy képes voltál harminc emberrel végezni, csak a szerelmedért. Bárcsak ne lennél ennyire makacs... Talán még kedvelnélek is, hisz bármit megteszel érte. Szerencsés alak – Úgy tűnt zokon vette, mégis, ajkain halvány mosolyt fedeztem fel. – Ne beszélj össze-vissza badarságokat! – Na igen... Elfeledkeztem a nagy szádról – Nevetett fel jóízűen – Gyere utánam. Arata biztosan meghal az unalomban nélküled – Szívem szerint lekevernék neki egy pofont, de akkor száz százalék, hogy nem adná elő.

***
– Itt is volnánk. De aztán nehogy megijedj nekem – mondta elégedetten. Lehet elfeledkeztem valamiről, vagy csak egyszerűen nehéz felfogású vagyok, mégsem értem, mitől kéne megrémülnöm. Mindenesetre ennek nincs jelentősége. A kérdés az: miért vagyunk egy sikátorban? Gondolom a sötét oldal felé lesz Arata. El sem hiszem, hogy oly sok sínylődés után ismét láthatom. Hány hónap telt már el a azóta?
Egy átlagos, tízes éveiben járó lányt alkottam meg. Szép életem volt: szerető szülők vettek körül, nem sok, de voltak barátaim, közöttük is Funaki volt a legjobb barátnőm, rám is hatott a serdülőkor, ami szerelmet adott. Szerencsére őszinte személyiség voltam én, és a kiszemelt személy is. Rövid időn belül – persze pár bakival, félreérthető szituációkkal telve – bevallottuk egymásnak féltve őrzött érzéseinket. Telt, múlt az idő – ami igazból sok sem volt, de mellette még kevésnek is tűnt –, míg elérkezett a nap, mely minden szépet az életemben sötétbe burkolt. Egyszer csak eltűnt, én pedig lassan összeomlottam a tudatlanságban. Ekkor tűnt fel Kazuyuki a színen. Azt mondta, Ő vitte el Aratát, ezért teljesítenem kell minden parancsát, ha újra látni akarom. Addigra réges-rég megtörtem, s belementem ebbe a " játékba " ... Most, hogy itt állok, örülök ugyan, de akkoriban rengeteget sírtam. Meg akartam futamodni, mégsem tudtam megtenni. Rengeteg lelket küldtem át a túlvilágra, köztük olyanokat is, akiket ismertem. Mindegyik gyilkosság előtt mondogattam magamban, kiért is vagyok itt, és utána őrülten zokogtam. Az elején. Csak később vettem észre: rezzenéstelen arccal képes voltam megölni a saját tanárom. Onnantól kezdve beláttam, már nincs se visszaút, sem lelkiismeretem. Mindössze a cél lebegett előttem, ezek az emberölések pusztán lépcsőfokok az emeletre, ahol Arata vár. Így gondoltam, sőt, gondolom. Azóta sem tudtam meg miért tette ezt Kazuyuki. Végül csak-csak eljutottam ide. Egy lépés választ el kedvesemtől. – M-Mi ez? – Meglepődtem a látványon. A sötétségben csak a lámpa nyújtott fényt, ami mellettem állt. Képtelen lennék azt mondani mellettünk. – E-Ez egy holttest! – Először komolyan azt gondoltam: életben hagyom ezt a fickót. Gondoltam. Ám látva, milyen könnyűszerrel lemészároltad az ismerőseidet, úgy véltem, ennél többet érdemelsz. Beszélhetsz még Aratával, csak éppen máshol. Már ha a menybe jutsz ezek után – mondta. Rettegnem kellene, igaz? Nincs erőm, vagy inkább nincs akaratom menekülni. Halott... Halott... HALOTT! Miért éljek ezentúl? Kiért? A barátaim ki tudja hol vannak, a családom értéktelen... Semmit sem tudok elképzelni, ami ehhez a világhoz kötne. – Viszlát. Esetleg a pokolban láss vendégedként szerelmem – Elővette kabátjából kését, majd belém szegezte. Lelkem üres volt ugyan, éreztem a fájdalmat. Égetett és egyszerre csípett e hatalmas kés. Kazuyuki arcán könnyeket pillantott meg szemem, s ezt tudhattam utolsó emlékemnek. Csak ezután vettem észre, saját véremtől lett újra piszkos kezem. Ördöghöz kerülök, ez a sorsom. *** Felkeltem, egy ismeretlen helyen. Fehér légtér vett körül, semmi más. Szemben velem Arata ékeskedett. Szótlanul figyeltük egymást, közben könnyek hullottak arcunkra. Véres tenyerem alá tette sajátját, s ettől kezdve együtt lettünk bűnösök. Elfogadott önmagamként, elismert egy emberölő szörnyeteget. A szennyet, melyet csak vérként emlegettem a földön, sohasem mostuk le magunkról. Örökké viselni fogjuk e pecsétet, az idők végezetéig. Rájöttem, sosem miatta osztogattam ítéleteket, hanem azért, mert képtelen voltam elviselni ezt a terhet. Képtelen voltam abban a tudatban élni, hogy nincs esélyem látni. Lassacskán felemésztett a vágy, hogy érinthessem arcát, halljam lélegzését. Boldog vagyok. Utolsó hallott szót életemben nem tudtam mire vélni. Szerelmem... Kazuyuki szeretett volna?